Egy ötvenes mormogásai I - II.

 I.

Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!

Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.

Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil.

Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem.

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pinpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket.

Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők...  Mégis itt vagyunk

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.

Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.

Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.  Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.

Hősök?

Talán.

Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak

 II.

Milyen öregek vagyunk?
 

   Az idei egyetemi gólyák közül sokan 1988-ban születtek...

   Ekkor Te már tudtál osztani, szorozni, sőt egyenleteket megoldani...

   Nekik nem mond semmit a Reagan-korszak, és nem is hallottak az ellene elkövetett  merényletről, gyerekek voltak az Öböl-háború idején.

   A pápa - emlékezetük szerint - mindig is II. János Pál volt.

   Soha nem énekelték, hogy We are the World, we are the children, és amikor García Márquez megkapta az irodalmi Nobel-díjat, még olvasni sem tudtak.

   Hatévesek voltak, amikor széthullott a Szovjetunió.

   Nem emlékeznek a hidegháborúra és csak egy Németországot ismernek - akkor is, ha az Iskolában megpróbálják nekik elmagyarázni, hogy valaha kettő  volt.

   Túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek a Challenger katasztrófájára.    Számukra mindig létezett az AIDS.

    A CD egyéves koruk óta kapható.

   Nem volt soha hagyományos  lemezjátszójuk, nem játszottak soha fakockákkal.

   Sokan azt sem tudják, hogy milyenek voltak régen a tévékészülékek, sőt, sokan közülük nem is láttak soha fekete-fehér tévét,  a hétfői adásszünetet is csak hallomásból ismerik.

   Nem tudják elképzelni, hogy milyen lehetett a világ távkapcsoló nélkül...

   Öt évvel azután születtek, hogy a Sony piacra dobta a walkmant.

   Nekik a görkorcsolyának mindig egy sorban voltak a kerekei.

   És akkor még nem beszéltünk róla, hogy milyen természetesnek veszik a mobiltelefont, vagy a PC-t.

   Lehet, hogy sohasem látták a Futrinka utcát, vagy a Magyar Népmeséket.

   Nem olvasták a Pöttyös Pannát.

   Számukra Michael Jackson mindig fehér  volt,  és nem értik, hogy táncolhatott valaha John Travolta.

   Nem ismerik a Hazárd megye Lordjait vagy a Starsky és Hutchot, azt hiszik, hogy a Charlie angyalai a tavalyi évad újdonsága.

   És itt még sorolhatnám a szabad szombatot, az iskolatejet, a reklámmentes filmeket és összesen két csatornát, vagy az úttörő-   és építőtáborokat, az őszi szüretet.

   Gondolj bele, hogy ezek az emberek már egyetemre járnak!

   Ők a mai fiatalok!