I.
Ma olvastam,
hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi
hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak
bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk.
Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se
nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt
bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak
voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és
ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni
mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes
biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a
vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel
sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi
különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.
Mi
nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil.
Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham.
Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű
egyenesági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik
végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be
ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta
unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött,
és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az
iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak
anya, ez az én háborúm!)
Étkezési szokásaink Schubert Norbi
mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét,
de még egy mcdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is
helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval.
Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit
tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis
itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont
"bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi
szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény
cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a
fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok
ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a
preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek
videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó
sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64
tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround
Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit
le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem
DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül
indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen
becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők...
Mégis itt vagyunk
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani
mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával
dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi
seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott.
Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is:
azt csináld, amihez értesz.
Aki pedig nem értett a focihoz, pláne
nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan
nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot,
más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil
sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig
az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni.
Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem.
Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul
csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra próbálkoztunk. Ha egy
tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem
sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk. Ismertük a
törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy
élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a
felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani
fiatalok értetlenül mosolyognak
II.
Az idei egyetemi gólyák közül sokan 1988-ban születtek...
Ekkor Te
már tudtál osztani, szorozni, sőt egyenleteket megoldani...
Nekik nem
mond semmit a Reagan-korszak, és nem is hallottak az ellene elkövetett
merényletről, gyerekek voltak az Öböl-háború idején.
A pápa -
emlékezetük szerint - mindig is II. János Pál volt.
Soha nem énekelték,
hogy We are the World, we are the children, és amikor García Márquez
megkapta az irodalmi Nobel-díjat, még olvasni sem tudtak.
Hatévesek
voltak, amikor széthullott a Szovjetunió.
Nem emlékeznek a
hidegháborúra és csak egy Németországot ismernek - akkor is, ha az
Iskolában megpróbálják nekik elmagyarázni, hogy valaha kettő volt.
Túl
fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek a Challenger katasztrófájára. Számukra
mindig létezett az AIDS.
A CD egyéves koruk óta kapható.
Nem volt
soha hagyományos lemezjátszójuk, nem játszottak soha fakockákkal.
Sokan
azt sem tudják, hogy milyenek voltak régen a tévékészülékek, sőt, sokan
közülük nem is láttak soha fekete-fehér tévét, a hétfői adásszünetet is
csak hallomásból ismerik.
Nem tudják elképzelni, hogy milyen lehetett a
világ távkapcsoló nélkül...
Öt évvel azután születtek, hogy a Sony
piacra dobta a walkmant.
Nekik a görkorcsolyának mindig egy sorban
voltak a kerekei.
És akkor még nem beszéltünk róla, hogy milyen
természetesnek veszik a mobiltelefont, vagy a PC-t.
Lehet, hogy sohasem
látták a Futrinka utcát, vagy a Magyar Népmeséket.
Nem olvasták a
Pöttyös Pannát.
Számukra Michael Jackson mindig fehér volt, és nem
értik, hogy táncolhatott valaha John Travolta.
Nem ismerik a Hazárd
megye Lordjait vagy a Starsky és Hutchot, azt hiszik, hogy a Charlie
angyalai a tavalyi évad újdonsága.
És itt még sorolhatnám a szabad
szombatot, az iskolatejet, a reklámmentes filmeket és összesen két
csatornát, vagy az úttörő- és építőtáborokat, az őszi szüretet.
Gondolj
bele, hogy ezek az emberek már egyetemre járnak!
Ők a mai fiatalok!